Felhő Isten

"MInden, ami életünkben szeretetté vált, Isten emlékezetében őrződik meg."

London püspökének búcsúprédikációja

Margaret Thatcher temetési szertartásán 

Felhők fölött

Bábel Kórház

Fotómontázs: Mátrai Péter

Régóta várt térdműtétem során 5 napot töltöttem a University Collage Hospital-ben Londonban.

A műtét maga altatásban csak a fájdalmas következményeit tekintve érzékelhető.

Az óriási élmény maga a kórház volt: ahogy az orvosok, betegek, ápolók és egyéb személyzet mint egy bábeli cirkusz szereplői mozogtak a színpadon. Mindenki a maga nemzeti sajátosságai szerint működött, s ezt nézni nagyon szórakoztató volt.

Dr. Patel, az indiai orvos, aki műtött; asszisztensei többek között fiatal kínai, indiai orvosok. Soha nem fogom elfelejteni azt a jelenetet, amikor a gyönyörű indiai orvosnő, aki éppen befejezte a napi körútját nálam, észrevette, hogy a szemben fekvő angol nő a hirtelen tornáztatástól rosszul lett és ködös tekintettel ül a foteljében: a hosszú fényes feketehajú fiatal doktornő kivágott kék trikójában, kézitáskájával a vállán egy pillanat alatt válsághelyzetet oldott meg: az összes ápolót odateremtette, akik a helyzetük magaslatán ágyba emelték, majd az ágy körül sorfalat állva azonnal rákötötték a beteget az életmentő készülékekre: infúzió, oxigénmaszk, vérnyomásmérő, stb. Megrázó jelenet volt, s mindezt ez a gyönyörű fiatal nő vezényelte.

Elvesztettem a biztonságérzetemet, amikor a szép, feltűzött hajú főnővér mély öblös férfihangján, amerikai akcentusával megszólalt Minden gesztusa túlzottan, affektáltan nőies volt, aminek ellentmondott vastag csuklója, széles háta: lenyűgözve figyeltem. Az előbbi válságjelenet után csak annyit jegyzett meg távozóban, emelt fővel: most akkor csak a lélegzést nem szabad abbahagyni.

Elképesztő kavalkádot mutattak be az ambíciózus philippínói, marokkói, mauritiusi, lengyel, angol és bulgár nörszök, a lusta mozgású fekete takarítók és hordárok, az alibiből dolgozó, távolba néző, ügynökség által küldött indiai segédnővérek, és naponta ötször az ukrán és afrikai ebédhordó, akik délután 5 órai teát szolgáltak fel keksszel. S micsoda történetek! Amikor csak lehetett, rákérdeztem életükre, s ők szívesen meséltek.

S a betegek: Jenny, a rövid őszhajú angol nő Islingtonból, aki mindig a Financial Timest olvasta, és bármilyen kellemetlenséget jellegzetes, rövid nevetéssel viselt el. Lánya - fekete félvér intellektuel - szigorú, mosolytalan arccal, kötelességszerűen jelent meg minden délután, behúzta a függönyt és aztán anyjával egyfolytában vihorásztak. Szemközt Jacqueline Kentből, mesterséges táplálékon ágyhoz kötve, minden kivezetve a testéből: valami fertőzéssel kínlódott. Egyfolytában telefonált és mindig volt nála látogató, velük és a telefonon ízes-édes vicces stílusban beszélt, vígasztalta, dédelgette őket, majd egész éjjel TV-t nézett - imádnivaló volt!

S mellettem a fekete nagymama, akinél mindig nagy társaság gyűlt össze, s mint a madarak, csiripeltek. Ha becsuktad a szemed, mintha a dzsungelt hallanád! Aztán az utolsó este megjelent nála egy egyházi barátnője, akivel halkan imádkozni kezdtek: a hosszú szöveget énekléssel kezdték el majd fejezték be. Szívendöfött ez a jelenet.

Ágyam az ablaknál lévén a csodálatos kilátást is megkaptam a toronyépület tetején: jobbról a lassan forgó London Eye, előttem a távolban a Centre Point, balra a St. Paul, a Gherkin, messzebb a Canary Wharf magas banképületei. A többnyire felhős ég alatt sirályok és repülőgépek húztak el, éjszaka a londoniak biztonságát őrző helikopterek cirkáltak.

Katartikus élmény volt.